Az eljegyzésről |

Aznap reggel nem sejtettem semmit. Napfelkeltét nézni indultunk a nyaralásunk elején. Egy meghiúsult naplemente nézés* miatt az én ötletem nyomán. Kávé, csoki, korai kelés. Arra gondoltunk, majd a távoli hegyek felett megpillantjuk a kelő nap sugarait és szuper lesz ezzel az élménnyel tölteni az egész napot.

Hajnali érkezés a kis tengerparti sziklaszirtre, autóban rádiózás, álmos nevetgélés, rövidnadrág, kis trikó, fürdőruha, éppen csak elkészített konty és nyár lévén flip-flop papucs. Kiszállva az autóból, mit sem sejtve kémlelem a távolt. Ez a fránya nap ma egyáltalán nem akar felkelni???

Majd megjelenik az első kis fénysugár és a tengeröbölben hamarosan halvány aranycsík jelenik meg a vízen. Pár pillanatig ámuldozva csodálom, majd örömmel kiáltok hátra Neki: Kel a nap! Jössz? De nem jön. Húzza az időt. Megfordulok és látom, ahogy zavartan mosolyogva, megilletődve Ő közelít felém. Mi baja? Ez csak egy napfelkelte… Kezét háta mögött rejtegeti, és még nem tudom, hogy egy kis bordó dobozt tartogat a markában. Felé fordulok, ő pedig monológba kezd az összetartozásról, valamint arról, mit jelentünk egymásnak. Annyira meglep az egész, hogy fel sem fogom szavait, csak ámuldozva hallgatom. Letérdel, én pedig próbálom felfogni azt, ami történik. Itt térdel előttem Ő, aki eddig azt mondta, hogy ebben nem hisz, nem szeretné és különben is minek? Most mégis itt térdel és nyitja a kis bordó dobozt, amiben egy köves csoda jelzi, komolyan gondolja. Nem csak hadovál az összetartozásról, hanem elhatározta magát és az elköteleződés mellett voksolt. Szavai halkulnak a meghatódottságtól, könnyek mossák az arcát. Szemben vele pedig ott állok az alig kontyban kócosan, félig álmosan, nem túl csinosan, egyik lábamról a másikra tipegek a flip-flopban és fültől fülig vigyorgok, mint a vadalma. Úristen! Ez most komoly? – préselem ki fogaim között, mert széles vigyorom még csak annyit sem enged, hogy normálisan kinyissam a szám. Persze, hogy komoly! – néz rám zavartan. Hozzám jössz feleségül? Válaszolsz? Juuuuuuuuujjjjj, IGEN! Jóhogy! Naná!!! A boldogság máris elönt, és még mindig nem fogom fel, hogy ez velem történik…

Az elmesélt történet valós és egyben személyes eseményeken alapul.

Mindegy melyik kézen hordjuk, a lényeg úgyis az, amit számunkra jelent.

*A naplemente lett volna az eredeti lánykérés időpontja, de Valaki (=Én) meghiúsította véletlenül. Amúgy pedig mennyivel jobb ómen az új, közös élet kezdetére az új nap hajnala, nem igaz?

Igazság szerint, nem tudom, hogyan képzeltem. Egyet azonban kijelenthetünk – az eljegyzés, a lánykérés az, amiről akarva akaratlanul, de már kislányként is álmodozunk. Lesz, aki most azt mondja magában: Nem-nem! Őt soha nem érdekelte sem az eljegyzés, sem a házasság.

Összességében azonban elmondható: egyszer legalább mindenki gondolt arra életében, hogy megkérik a kezét.

Furcsa dolog ez, főleg, amíg magunkban képzeljük csak el. Aztán, amikor odakerülünk és nézünk ámuldozva a másikra, aki ott térdel előttünk, hirtelen megszólalni sem tudunk. Van, aki könnyekig hatódik, van, aki csak zavarában mosolyog és van, hogy egy hang sem jön ki a torkán.

Egy biztos, arra a bizonyos kérdésre nem is olyan könnyű kimondani a választ. Még akkor sem, ha titokban már évek óta gyakoroltuk magunkban – IGEN!

Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?

De mit is jelent valójában az eljegyzés?

Az eljegyzés tulajdonképpen szándéknyilatkozata a későbbi házasságnak. Egy ígéret, amelyet férfi és nő egymásnak tesz arra vonatkozóan, hogy a későbbiekben hivatalosan, ország-világ előtt felvállalva is szentesítik majd kapcsolatukat. Reményeik szerint egy életre.

Eljegyzéskor – hagyományosan – a férfi kéri meg a nő kezét, de napjainkban már az sem ritka, hogy ez fordítva esik meg. Az eljegyzés kihagyhatatlan kelléke az a bizonyos köves gyűrű, amelyet minden esetben a hölgy visel, bal kezének gyűrűs ujján. Az eljegyzési gyűrű szimbolizálja az összetartozást, illetve mutatja a külvilág felé a „Foglalt” státuszt.

Érdekességek

Az első gyűrű, melyet szerelmi jelképként ajándékoztak, egy fáraó adta kedvesének Krisztus előtt 3000-ben.

A jegygyűrű viselésének szokása Nagy Sándor egyiptomi hódításai révén jutott el a Nílustól Rómába.

Kezdetekben készítettek gyűrűt kenderből, bőrből, csontból és elefántcsontból.

A rómaiak vasból vagy bronzból készítették a gyűrűt, amely sokkal inkább a birtoklást, mint a szerelmet szimbolizálta.

A III. században jelenik meg először az arany és az ezüst a jegygyűrű viseletben, de ekkor már sokkal inkább esztétikai jelentőséggel bír.

Annak ellenére, hogy már viszonylag korán megjelenik az összetartozás szimbólumaként a gyűrű, viselése csak a középkortól terjedt el.

XIII. században a Pápa rendelte el, hogy kötelező várakozási időt tartani a házasság létrejötte előtt. Így kap lényeges szerepet az eljegyzés és ezáltal az eljegyzési gyűrű is.

Mindörökre együtt.

Tudtad?

Az ősi egyiptomiak a legritkább esetekben használtak aranyat a gyűrűhöz. Ha mégis, akkor a menyasszony ezt bal kezének középső ujján viselte.

Egyes források szerint a rómaiak nem is a birtoklás kifejezése miatt használtak vas és bronz anyagot a gyűrűhöz, hanem ezzel utaltak a tartós és hosszú házasságra. Igazság szerint ez szimpatikusabb megközelítés.

A középkorban a szegényebb rétegek úgy pecsételték meg eljegyzésüket, hogy ketté törtek egy arany vagy ezüst érmét, majd kedvesüknek adták az egyik felét. Ez a hagyomány fennmaradt egészen a XIX. századik, amikor már a menyasszonyok nyakukba kötött selyemszalagon hordták a fél érmét.

A bal kéz negyedik ujján – azaz a gyűrűs ujjon – hordott gyűrű hagyománya az ősi latin népektől ered, akik úgy tartották, hogy innen fut egy ér egészen a szívig.

A gyűrű szimbolizálja az összetartozást, a soha véget nem érő, erős köteléket, szerelmet.