…úgy képzeltem, hogy az a nap, amikor Ő megkéri kezem, mindent elsöprő és varázslatos lesz. Sziruposan rózsaszín és romantikus, ami mellett minden szerelmes film elbújhat. Nekem földig érő, csillogós ruhám lesz, lábamon kopogós cipő – ahogy 5 évesen hívtam-, fejemen tiara vagy korona. Daliás, magas, jóképű udvarlóm fehér lovon érkezik elém és minimum lesz egy kardja. Alap, hogy legyen kardja, hiszen királyfi. Legalábbis királylánynak csakis királyfi udvarolhat. Apró szerelem angyalkák repdesnek majd körülöttem és a távolban halk zene szól, mikor elhangzik a nagy kérdés. Abban az időben igazi királylány komplexusom volt, így ez a forgatókönyv abszolút elfogadhatónak tűnt.
Rózsaszín ábrándok
Aztán felnőttem és kicsit már másképp képzeltem mindent. Szerencsére.
A romantikus helyszín képezte az alapot, de benne volt a történetben egy váratlan pillanat, könnyes szemek, katarzis és kimondhatatlan boldogság. Mindez majdnem teljes egészében megvalósult azon a bizonyos napon.
Korábbi bejegyzésemben írtam a rodoszi napfelkelte varázsáról, amikor elhangzott a nagy kérdés, melyre igennel válaszoltam.
Na, de a „hogyvolt” túlságosan valószerűtlen lenne, ha a történet ott befejeződne, ahol az „IGEN” elhangzott.
Legalábbis beigazolódna a szirupos történet, de aki ismer minket párként, tudja, hogy a mi esetünkben az egyszerűség elképzelhetetlen.
A folytatás, hogy is mondjam, nem kifejezetten a királylányos forgatókönyv szerint alakult. A varázslatos pillanatot hosszas ölelkezés és csókok követték. Számos beállított fotót készítettünk a kis bérelt autó tetejére gondosan beállított fényképezőgéppel, hogy örök emléket állítsunk az eljegyzésünk pillanatának. A napfelkelte energikus hangulata remek hátteret biztosított mindehhez, az autó rádiójából szűrődő, folyamatosan halk zene pedig tökéletesen keretezte az egészet. Képekből nem ismerünk határt, a memóriakártyák jótékony tulajdonsága pedig, hogy számtalan képet készíthetünk. Vagyis rengeteg időt szánhatunk a képek elkészítésére. Így töltöttük tehát az eljegyzésünk első óráját. Említettem, hogy szólt a zene? Ez ugyanis kulcsfontosságú részlet.
Amikor meguntuk e jeles pillanat dokumentálását és én is végre felfogtam, hogy tényleg megkérték a kezem – pusztán 28 évet vártam rá, nem is sok idő – eldöntöttük, hogy elhagyjuk ezt a kis sziklaszirtet és lemegyünk a korábban már kinézett, gyönyörű sárga homokos strandra, amely mostanáig látogató nélkül várt minket. Eldöntöttük, ebben nem is volt hiba. Indultunk is volna, csak éppen azzal nem számoltunk, hogy a bérelt kis autó akkumulátora a hajnali folyamatos rádiózás során teljesen megadja magát. Az autó ezen a ponton nem indult többet.
Mégis mit teszel hajnali 7:05-kor egy elhagyatott, murva kaviccsal felszórt tengerparti sziklaszirten, ami ráadásul a tenger felé lejt, egy lemerült akkumulátorú autóval, miközben köves gyűrű van az ujjadon?
Először is nem esel kétségbe.
Másodszor minden pillanatot megragadsz, hogy gyönyörködj benne és igyekszel nem ujjongani, mint kislánykorodban, amikor megkaptad a régóta kinézett Barbie babát.
Harmadszor pedig egyenrangú csapattársként leendő Férjed oldalán, igazi amazonként tolod a kocsit. Felfelé. Flip-flopban. Kócos hajjal. Immáron kevésbé álmosan és széles mosollyal arcodon. Lelkesen.
Toltuk. Lelkesedésünk határtalan volt a kezdeti 10 percben, aztán rájöttünk, hogy itt bedobhatunk apait-anyait, ez még együttes erővel is lehetetlen feladat. Mi azonban nem ismerünk lehetetlent, kitartottunk és toltuk. 25 perc alatt sikeresen megtettünk másfél métert, amit akkor igazi sikerként éltünk meg. Különböző variációkban gondolkodtunk. Először én álltam a kormánynál, ő az anyósülésnél. Majd ő tolta elölről, én oldalról. Aztán cseréltünk, végül visszatértünk az eredeti felálláshoz. Kemény munkák gyümölcsöző eredményeként eltoltuk az autót addig a pontig, ahol már csak 1 méter választott el minket attól, hogy kitoljuk a kocsit az útra és itt Ő rám kiáltott: Húzd be a kéziféket! Néztem rá bambán: Ugyan minek? Csípőre tett kézzel kiállt elém és kissé drámaian a következőt mondta: Látod milyen melós dolog a házasság? Még csak egy órája vagy menyasszony és máris mennyit kell dolgoznod a kapcsolatért.
Valóban melós dolog – gondoltam – ezen a ponton azonban bekapcsolódott a racionális énem és rájöttem, hogy mi bármennyire is akarjuk, ezt az autót ketten soha a büdös életben nem toljuk ki az útra. A női felismerő képesség leleményes és a szerencse is mellénk társul, ha igazán akarjuk. Ekkor egy autó jelent meg ezen a másodrendű úton és kellemes tempóban közeledett felénk. Élve a lehetőséggel kiálltam az út közepére, kezemet magasan az égbe lengettem – természetesen vigyázva arra, hogy az amúgy 4 számmal nagyobb gyűrű nehogy lerepüljön a kezemről – és erősen imádkoztam magamban azon, hogy férfi üljön az autóban. Bejött. A görög úr segített kitolni az autót az útra, amelyért hálánk örökké üldözni fogja. Azért, hogy autó újra beinduljon és az akkumulátor is feltöltődjön további 30 percet töltöttünk azzal, így a romantikus eljegyzésünk reggelén, hogy Rodosz főútján fel-alá kocsikázva újra aktiváljuk a kisautót. Tettük mindezt azért, mert nem akartunk lemondani a sárga homokos tengerpartról és arról az érzésről, hogy ez a reggel és az üres strand csak a miénk. A töltő-túrát követően bevettük a partot és a nyaralók lustaságának köszönhetően kettő órát töltöttünk el kettesben ezen a gyönyörű partszakaszon. Külön kérésre itt kell megjegyeznem, hogy minden felnőtt énemet félretéve a kora reggeli nap sugaraiba burkolózva, a finoman hullámzó tengerben olyat tettem, amire mindig is vágytam.
Hangosan kurjongatva ugráltam és azt ordibáltam teljes torokból – FÉRJHEZ FOGOK MENNI! FÉRJHEZ FOGOK MENNI! FÉRJHEZ FOGOK MENNI!
A döbbenet az Ő arcán fenomenális volt.
Annak ellenére, hogy ez nem egy szokványos történet, rendkívül büszke vagyok rá és mindig mosolygok magamban, amikor eszembe jut.
Mindörökre a Tied
Az eljegyzésről mindenki más álmokat sző. Hallottam már uborka szelés közben feltett kérdésről, túlszervezett, hálivúdi-filmes jelenetről, nyaralás közbeni meglepetés lánykérésről, karácsonyi, meghitt eljegyzésről, illetve mezei kijelentésről, hogy márpedig a férfi feleségül veszi a nőt. Ez utóbbi romantikus lélek az édesapám volt.
Fogadjatok szeretettel még néhány rövid, eljegyzési történetet mások tollából:
Judit, 37 éves, 5 és fél éve házas
„Azt hiszem, kilógok kicsit a sorból, mert nem volt lányregényes romantikus elképzelésem sohasem a lánykérésről. Gondoltam, hogy lesz majd valami körítés – vacsora, gyertyafény – és ez majd természetes lesz, és csak úgy megtörténik. A mi lánykérésünk a férjem racionális énjétől jött, mivel ő maga nem egy romantikus alkat. Bálban voltunk és az unokatestvérem rákérdezett, mikor tervezzük az esküvőt, hiszen már 6 éve együtt vagyunk. Úgy éreztem, a férjem kompetenciája feltenni a nagy kérdést, ő pedig úgy gondolta nekem kell valamit mondanom. Így közöltem vele, hogy vegyen feleségül jövő év májusában. Erre ő annyit felelt, hogy ad pénzt, hogy olyan gyűrűt vegyek, ami nekem tetszik. Az esküvőnk nagyon jó hangulatban telt és azóta is boldog házasságban élünk. Van egy gyönyörű, lassan 3 éves kislányunk.”
Noémi, 28 éves, 1 éve házas
„Kislánykoromban sok dologról álmodoztam, de nem mondanám magam romantikus alkatnak. Felnőve már úgy képzeltem, hogy valami szép helyen leszünk, kettesben és ott megkéri a kezem. A valóságban ez másként történt. Az eljegyzésünk előtt Ausztriába utaztunk, pont a születésnapomkor, ami jó alkalom lett volna a lánykérésre, de ott nem történt semmi. Férjem ezt Karácsonyra időzítette inkább, viszont én pont éjszakai műszakban dolgoztam előtte, így a felborult napirend és a hosszas éjszakázás miatt folyamatosan fáradt voltam. Karácsonyra egy marcipán figurát kértem pusztán és azt nem sejtettem, hogy ez lesz az eljegyzésünk kulcsmomentuma is. Férjem napokon keresztül nyüstölt, nézzem meg az ajándékom. Fáradt voltam, tudtam mit kapok, így húztam-halasztottam. Míg egy éjszaka, amikor a felborult napirend miatt hajnali kettőkor már felébredtem, a karácsonyfára pillantva észrevettem a kis marcipán figurát, kezében a gyémántgyűrűvel. Sikítva futottam be páromhoz a szobába, hogy megtaláltam az ajándékot és ő nagyon fáradtan megkérdezte, megpróbáljuk-e együtt a közös életet. Tavaly szeptemberben házasodtunk össze és idén áprilisban megszületett a kislányunk.”
Szabina, 30 éves, 4 hónapja házas
„Abban reménykedtem, hogy megismerkedésünk után két évvel, Karácsonykor talán eljön az a nap, amikor a párom kinyilvánítja abbéli szándékát, hogy életének további szakaszát velem közösen képzeli el. Arra számítottam, hogy Szenteste a fenyőillatú szobában egy romantikus ünnepi vacsora elfogyasztása után fogja feltenni a nagy kérdést, miközben átnyújtja a szalaggal átkötött, legkisebb dobozba csomagolt ajándékot. Helyette az évfordulónk estéjét választotta erre az alkalomra. Második évfordulónkra mindketten nagyon készültünk. Egy wellness masszázst követően étterembe mentünk, azonban a hely nagyon zajos volt, ezért kerestünk egy másik éttermet. Szombat lévén ez nagyon nehéznek bizonyult, de végül sikerrel jártunk. A gyertyafényes vacsora csodálatosra sikerült és mikor indultunk volna haza, elfutottam a mosdóba. Visszaérve minden pincér engem bámult, aminek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget. Jeleztem páromnak, hogy menjünk, de ő annyit mondott miután leültem „Még nem. Még van egy kérdésem.” Letérdelt és ott volt a kezében a legkisebb dobozba csomagolt ajándék. Májusban házasodtunk össze és nagyon boldogok vagyunk.”
Amennyiben Te is szívesen megosztanád a történeted, írj nekem a wedthingswedding@gmail.com címre.
Köszönöm, hogy elolvastad és szeretettel várom a hozzászólásod!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: